2013. november 13., szerda

Bonnie



Egy újabb semmilyen szerda délután volt, amikor Bonnie belépett az irodába. Éppen egy nagy stóc nyomtatványt pakoltam át laponként egyik helyről a másikra, és az utolsó dolog, amire vágytam az volt, hogy ő legyeskedjen körülöttem a lehetetlen ötleteivel. Próbáltam elbújni a monitorom mögé, de még én is tudtam, mennyire hiábavaló az igyekezetem.

- Hello, Jeff!

Gyönyörű volt, mint mindig. Hosszú, szőke haja lágyan omlott a vállára, bőre pedig finoman ragyogott, ami a neonlámpák sápadt fényében még feltűnőbb volt, mint a szabad ég alatt.

Felálltam és meghajoltam, majd visszahuppantam a forgószékemre. Ő ezen jót nevetett.

- Ó, Jeff, mindig feldobod a napom.


Fülem tövéig elvörösödtem, de nem mondtam semmit. Ugyan voltunk már annyira jóban, hogy elhagyhassuk ezeket a formaságokat, de ezt talán nem mindenki tudta az irodában, most meg más se hiányzott, minthogy valamelyik túlbuzgó idióta feljelentsen az Etikai Hatóságnál. Bonnie biztos elrendezte volna a helyzetet, de a hónapokra elhúzódó ügymenet és aktatologatás most végképp nem hiányzott.

- Mit akarsz, Bonnie? -kérdeztem egy fokkal durvábban, mint ahogy eredetileg szerettem volna. Sejtelmesen rám hunyorgott.

- Ugyan, Jeff, mi ez a gyanakvás? Nem látogathatom meg egy barátom néhanapján?

- Ti nem barátkoztok a mifajtánkkal -Bonnie-nál nem ért sokat az utalgatás vagy finom célozgatás, sőt igazából még így is gyakran elengedte a megjegyzéseimet a füle mellett.

- Miért, mi vagyok én?

Bárki más csak egy ártatlan, butuska kislányt látott volna Bonnie-ban, ahogy nagy szemekkel várta a választ, de az egész csak színjáték volt.

Nem tudtam, mit válaszoljak. Amennyire tudtam, Bonnie félisten volt, valamelyik közepesen jelentéktelen istenség zabigyereke. De az istenek és félistenek hierarchiája ennél némileg bonyolult volt, és ugyan az általánosban rendesen a fejünkbe verték a vonatkozó viselkedési normákkal együtt, túl sok év telt el azóta.

- Halhatatlan -böktem ki végül azt, amivel nem nagyon lőhettem mellé. Bonnie egy pillanatra elgondolkozott.

- Hm... Technikai értelemben én is meghalhatok. Bár jóval kevesebb dolog tud elpusztítani, mint mondjuk téged, de nem lehetetlen az ügy. Egy hidrogénbomba például elvégezné a piszkos munkát -vad mosolyt villantott. -És ezzel el is értünk ahhoz, hogy miért is jöttem.

- Pedig már azt hittem, csak meglátogattál egy jó barátodat -vágtam vissza könnyedén, de mintha egyre jobban szorított volna a nyakkendőm.

- Így van, de azért, mert kérnék egy apró szívességet. Szükségem van egy hidrogénbombára.

Hagyta, hogy szépen lassan leülepedjen bennem ez a mondat. Bonnie sosem sietett sehova, semmi nem volt neki sürgős. Ezt irigyeltem tőle. Ezt és a csinos kis lakosztályát a Fellegvárban.

- Értem -válaszoltam, mintha csak egy gemkapcsot kért volna, hiszen tudtam hogy akkor szabadulhatok tőle leghamarabb, ha belemegyek a kis játékába. Előhúztam egy beszerzési formanyomtatványt. -Ööö... Kérvényezés célja?

Erre csak egy értetlenkedve lenéző pillantást kaptam válaszul.

- Ez azt jelenti, hogy mire akarod használni az eszközt... -magyaráztam megjátszott türelemmel. -Tudod, a hidrogénbombát.

Bonnie elhúzta a száját.

- Tudom, mit jelent, ne játszd a hülyét. Nézd, nyilván azért jöttem hozzád, mert szeretném kihagyni a papírmunkát a dologból.

- Szóval meg akarsz ölni egy félistent -tértem a lényegre.

- Egy istent -pontosított.

Már nem viccelt.

(folyt. köv. oder nicht.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése